Évvége

Évvége felé az emberlánya végiggondolja a történéseket, és picit számot vet, mit nyert, mit veszített.
Sok minden történt idén, és sok mindent csak később tudtam meg. Voltak mélységek és magaslatok.
Vívtam csatákat is. Kettőt minimum.
Mindig elgondolkoztat, hogy emberek, miért akarnak csatázni.
Az elsőt nem is értem. Szerintem elég lett volna egy telefonbeszélgetéssel elintézni a dolgot, mint ahogy én ezt a végén meg is tettem. Jó, lehet, hogy nem éppen nyugodt hangnemben, de pár évente néha nálam is elszakadhat a cérna. Valahol megértem az illetőt, hiszen, ha valaki az esetek többségében a harmadik szerepkörét vállalja fel, és ezáltal része van tettlegességig is fajuló eseményekben, akkor ez rögzülhet benne, mint elfogadható viselkedésminta. Azonban könyörgöm, miért kell ennyi ármánykodásnak történnie ahhoz, hogy rájöjjön, hogy ami neki kell az nekem még véletlenül se, ami nekem kell, azt a háta közepére se kívánja. Jó, persze kellett a szerepjáték, és a kirakat, de több fájdalmat okozott vele, mint amennyi jó pontot begyűjtött érte. Mindegy, azt hiszem rájött ő is, mert leállt, maradt egy legyengített kirakat.

A másik csatáról, nem tudtam, illetve csak pár napja tudom, hogy valaki harcolt ellenem. Sejtéseim voltak persze, de inkább próbáltam elhessegetni őket. Mindenesetre hatalmas önbizalomhiányról ad tanúságot, ha valaki, csak akkor érzi magát emberszámba vehetőnek, ha valaki olyannak a csaja, akinek társasága van. Anélkül nem szólna hozzá senki? Mivel az első csatáját teljesen egyértelműen elvesztette, pedig széles fegyvertárat vonultatott fel (hiszti, mindent eltűrés, álbarátkozás stb.), gondolta keres magának másik ellenfelet, aki legyőzésével legyezgetheti megcsorbult egóját, és belém futott. Én erről mit se tudtam, semmit se tettem, de mégse jött össze neki. Pedig pár napra boldog lett volna talán, de szerintem csak a győzelem mámorától. Aztán vergődött volna tovább. Halálra gondolkozhatott rajta, hogy hogyan rendezze velem szemben a dolgait, hogy végül mégis jól jöjjön ki belőle, ezért kezdeményezett egy párbeszédet. (Szerintem lövése se volt róla, hogy én a kis dolgairól mit sem tudok.)
Ő: - Te nagyon nem szeretsz engem!
Ezen elgondolkoztam. Keveredjek kegyes hazugságba, hogy: „De igen, hogy gondolhatsz ilyet?” Rájöttem ez baromság, hiszen egyértelmű tény az előző pár év tükrében. Így inkább az őszinte, de finomított verziót mondtam.
Én: - Ez így, nem egészen igaz, inkább nem értelek. Nem értem, mit miért csinálsz.
Ő:- Tudom, hogy nem szeretsz, pedig én felnézek rád, és becsüllek, hogy megküzdesz, azért amit akarsz!
Mi vaaaaan???? Tövig. Újrahasznosított praktika. Lehet, hogy egyes embereknél célba ér, engem inkább elriaszt, elborzaszt. Aztán folytatódott még zavarosan a beszélgetés.
Végül elmenekült. Jó messzire. Saját maga elöl, ami szerintem elég nehéz ügy. Mert hogy akkor hiányozni fog....
“Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)
Maradjunk ennyiben!

Ennyit teszek idén a rossz serpenyőbe. Bár nem is rosszak ezek, hiszen megedzik az embert és tapasztalatokkal gazdagítják.

Történt viszont rengeteg jó!
Dönc picit felnőttebb lett és elkezdte értékelni a dolgokat és az őt körülvevő embereket. Lettek új barátai és értékei. Nyert egy pár arany érmet! És még mindig követeli az esti masszírozást és ölelést. Remélem ez még egy ideig megmarad nekem! Valamint önként és dalolva vállalt fellépést, és énekelt, táncolt is! A fogai is rendeződni látszanak!!!!! Végre, végre, végre!

Februárban férjhez ment az örök feminista barátném! Még jó, hogy mondta, hogy üljek le, mert mondani szeretne valamit! Ültem egy darabig.

Márciusba bővült a családunk Katter és Benc jóvoltából Notterrel. Tünemény manó! Kis családunk új szemefénye!!! Imádás!!!

Amikor padlón voltam, mindig volt pár ember, aki felrángatott. Köszönet érte Dincsnek, Henimnek,Ritának, Ákynak és Stvenek, na meg a családnak és a „dolgozós” családomnak is!

Pötim helyrerakta a gondolatait, kétségeit, elvárásait, mérlegelt és jól billent a mérlegnyelve.
(Számomra legalábbis.) Bodótság van!

Kibékült Áky és Sophy is. 

Pupu MMA bajnok lett!

Danciék vízilabdában bajnokok lettek és karácsony után Ausztráliába utaznak versenyezni! Nagyot nőtt ő is, és jót tett neki a sport és a társaság. Örülnék, ha Dönc is találna már olyan sportot, amely mellett az első arany után is kitart.

Volt egy eseménydús nyaram, olyan emberekkel, akikkel már rég voltam együtt és hirtelen rengeteg szabadidőm lett számukra. És ismét tökéletes volt a Balaton! Sőt talán hosszú évek óta a legjobb!

Közel kerültünk egymáshoz egyetlen öcsikémmel és úgy igazából beszélgettünk apuval. Sok-sok év kellett hozzá, hogy leüljön az ágyam szélére és ne csak pár tőmondatban vagy percben osszuk meg egymással a gondolatainkat. Nem ő a hibás, de egy idő után egy férfi már úgy érezheti, hogy már akkora a lánya, hogy meg kell tartani a férfi- nő közötti illedelmes távolságot. Meg persze meg kell felelni a kislánya által felépített „ Az én apukám a legerősebb, legfenegyerekebb” image-nek, „ csak semmi érzelgősség, mert az ciki”. Eljön a perc, amikor el kell fogadni, hogy a gyerek segít, és ettől nem lesz senki sem gyengébb, csak erősebb. A gyermeki rajongást, pedig semmi sem csorbíthatja.

Láttam sok szép helyet!

Hálát adok az égnek, hogy imádom a munkám és a munkatársaim. Mozgalmas évünk volt. Végigcsináltuk és nyertünk a számok szerint is. Hatalmas szó ez idén! A titok nyitja nálunk a szeretet és a bizalom. És ez nagyon működik! Még ha másnak ez szentimentális baromságnak is tünik.
Volt rengeteg tanfolyamom, ahol megismertem egy csomó értékes embert!
Már majdnem lezárultak az évzáró rendezvények, amelyeken magamat meghazudtolva pörögtem, táncoltam, énekeltem és iszonyú jól éreztem magam.

Gyűlnek a karácsonyi ajándékaim, már pár hete felvettem a hangya jelmezem és gyűjtögettek.
Már nagyon rövid a listám! A mézeskalácsfestésnek még bele kell férnie! Sütve már van.

Megtanultam pozitívan gondolkozni. ( Csak még sokszor rá kell koncentrálnom a dologra!)